Kis pesti időutazás

Budapest Honvéd-Cselik Niksics 9-0. Nem, félreértés ne essék, a sportág nem vízilabda, ez bizony futball. Az eredményt olvasva valahogy jóleső érzés fogja el az embert, valljuk be, ilyenkor azért meg-megfordul a fejünkben, hogy ez a játék létezik még mifelénk, sőt ez a jobb sorsra érdemes ország is valóban „az angol rugósdit” játssza, nem pedig annak valamiféle, az elmúlt évtizedek során meghonosított Kárpát-medencei változatát.

Ez a 90 perc most valami egészen más volt. Valami egészen váratlanul új ahhoz képest, mint amihez az elmúlt – lassan több évtized – végeláthatatlan sodrában már jobb híján hozzászokhattunk. Nem jó leírni, de néhány bőségesebb esztendőtől eltekintve rutinná vált, hogy a nemzetközi kupaszereplés nálunk már akkor befejeződik, amikor Európa Hegyeshalomtól nyugatra elterülő felén még el sem kezdődött. Persze meglátjuk, lehet, hogy a nyár végén most sem kell majd kupacsapataink legvérmesebb drukkereinek a külföldi busz- és vonatmenetrendeket böngésznie, de ezt most hagyjuk, a nem is olyan távoli jövő helyett jobban esik most egy kicsit a múltba révedni…

Mert mintha ezen a csütörtök estén visszautaztunk volna az időben. Nem keveset, legalább úgy fél évszázadot. Persze az ’50-es évek elején még híre-hamva sem volt Montenegrónak, a kispesti stadionban sem háromezren lézengtek meccsnapon, és a balszélen akkor még a rongylábú Czibor driblizett, hogy aztán két remek csel után középre tegye a játékszert, ahol azt a szokása szerint mesterien érkező Száguldó Őrnagy védhetetlenül a kapuba vágja… Csütörtök este csak Alcibiade és Holender vezette a labdát, de valami különös okból kifolyólag mindezt olyan ellenállhatatlanul tették, amire talán már a legöregebb kispesti szurkolók is csak halványan emlékeznek. Ezen a napon a Budapest Honvéd csapata visszacsempészett valamit a magyar futball hőskorából. Persze, lehet mondani erre, hogy a feketehegyi ellenfél egyik-másik tagja – labdarúgónak inkább nem nevezném őket – úgy kóválygott a kispesti éjszakában, mintha másnaposan, egy városnézés keretében érkeztek volna a hajdanán szebb napokat látott külvárosi kerületbe, ám ettől függetlenül is maga volt a káprázat, amit a (kis)pesti srácok bemutattak. Az ellenfél a meccs nagy részében – szó szerint! – a saját tizenhatosáról nem tudott kijönni, a mérkőzés lőlapja pedig nemcsak a vörös-fekete tüzérek, de bármelyik magyar hivatásos honvédezred becsületére válhatna: csaknem 30 lövési kísérlet, 9 gól (és mintegy 4 kapufa) itt, és egy nagy nulla ott. A vendégek játékosainak taktikája nagyjából abból állt, hogy fejvesztve rugdosták el a labdákat saját kapujuk elől, ám ezzel csak késleltetni tudták a szinte perceként érkező újabb és újabb Honvéd-rohamokat. A látottak alapján bizony az sem lett volna meglepő, ha a hármas sípszó pillanatában 9-0 helyett 20-0 áll a kopottas eredményjelző-táblán.

Aki nem látta találkozót, és csak utólag hallott az eredményről (- kilenc-null, összesítésben tizenhárom-egy?!), talán először nem is hitt a fülének, sőt az is előfordulhat, hogy az ínséges időkön megedződött magyar drukkerek egyike-másika egy meleg, téli ruhadarabot is felemlegetett. Ám nyugodtan kijelenthető, ha utóbbi esetleg be is bizonyosodna, akkor sincs miért szégyenkezni, egy ilyen meccs után a lelkiismeretükkel egészen biztosan nem a kispesti labdarúgóknak kell majd elszámolni…

Ám én azt mondom, mindenki higgyen nyugodtan a fülének: a Bozsik Stadionban hosszú-hosszú esztendők csendje után csütörtök este újra megdördült a legendás Honvéd tüzérség.

Gyakran elhangzik idehaza, hogy jó lenne felzárkózni a fejlett nyugathoz, minden téren. Nincs is ebben semmi kivetnivaló, ám van egy olyan 105X68 méteres kis zöld, fűvel borított rész az életünkben, ahol talán mégiscsak „lemaradnunk” kéne egy kicsit.

Ezen a forró júliusi estén mintha visszautaztunk volna az időben. Igaz, most az egykor zsúfolásig megtelt lelátókon alig háromezren figyelték szotyizgatva, ahogy Czibor és Puskás helyett Alcibiade és Holender kifut a pályára szétlőni az ellenfél kapuját. Talán csak a régi, kopottas eredményjelző és rajta az eredmény nem változott. Ez is valami.

Ahogy az se lenne rossz, ha elidőzhetnénk még kicsit ezekben a (lő)poros, (kis)pesti ’50-es években.

Tabi Norbert

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s