Temesvári Andrea: A családomért és a teniszért élek

Nagyon fiatalon már az elit játékosok között versenyzett, ígéretes karrierjét egy sérülés húzta keresztbe. Így is a legeredményesebb magyar női teniszező lett, aki mindmáig az utolsó Grand Slam győztesünk. De szerinte Babos Timi idén győzhet Párizsban. Temesvári Andreával beszélgettünk, akit arról is kérdeztünk, hogy milyen volt, amikor édesapja edzette őt, vagy, hogy miért tudnak nálunk több és jobb teniszezőt kinevelni a környékbeli országok.

Kezdjük a legalapvetőbb kérdéssel: hogyan jött a tenisz az életébe?

Édesapám kedvenc sportága volt ez, kosarasként hobbi szinten teniszezett. Amikor kiment Algériába, mint a férfi válogatott edzője, ott is folytatta a játékot. A francia iskolában szerdánként nem volt tanítás, így sokszor magával vitt játszani. Láthatta, hogy bár sok sport érdekelt, a teniszütőt az elejétől kezdve jól fogtam. Kilenc és fél éves koromban kezdett komolyabban foglalkozni velem, akkor is azért, hogy legyen hétvégi partnere, aki ellen tud játszani. Elkezdtünk gyakorolni, a klubban is mondták, hogy milyen ügyes vagyok.  Amikor hazajöttünk Magyarországra úgy döntöttünk, hogy az iskola mellett elkezdek rendszeresen teniszezedzésekre járni.

 Mindez remek döntésnek bizonyult. 14 évesen már WTA versenyeken szerepelt. Milyen érzés volt ez önnek?

 Nagyon sokat gondolok mostanában erre az időszakra, ugyanis mindhárom gyerekem teniszezik, a legidősebb lányom pedig épp most 14 éves. Azon töprengek, hogy én hogy álltam a teniszhez, mik voltak a céljaim, mi motivált. Más világot éltünk akkor. Azóta rengeteget fejlődött a technológia, a húrok, ütők, labdák, a maiak sokkal több teniszt láthatnak, játszhatnak. Nagyon sok lehetősége van a gyerekeknek, ezáltal kicsit jobban el is vannak kényeztetve. Nekünk többet kellett küzdeni mindenért. Ha csak a kommunista rendszerre gondolunk- egy átlagember háromévente egyszer jutott ki külföldre, én meg már jártam a világot. Nagyon nagy dolog volt. Más dolgok is motiváltak, mint egy mai fiatalt.

 A világot az édesapjával járta, aki kosáredzőből teniszedzővé vált…

 És aki nem is igazán akart azzá válni… Csak azt érzékelte, hogy itthon nem tudtak velem mit kezdeni, nem volt megfelelő tréner az országban. Nem emeltek annyira ki, mint ahogy ő kiemelt volna egy ennyire tehetséges kosarast. Így egy picit elkeseredve elkezdte bújni a tenisz könyveket. Úgy gondolta, hogy ha már egy ilyen kis csoda van a kezében, akkor nem szabad őt elherdálni.

 Milyen volt az edző-tanítvány kapcsolat? Félre tudták tenni az apa-lánya viszonyt?

 Nehéz, nagyon nehéz. Megint csak utalva a saját gyerekeimre: egy átlag tizenévessel is meg kell “küzdenie” az embernek a mindennapok során,  képzeljék el ugyanezt edzőként, egy fiatal sportolóval. Ott milyen konfliktusok alakulnak ki… Most én is kénytelen vagyok a saját lányommal reálisan, keményen bánni az edzésen. Elmondani, hogy mit kell csinálni, néha leszúrni. Attól, hogy jót akarok, nem lehet csak dicsérni a gyereket. Apával nekem is sok konfliktusom volt. Ez tizennyolc éves korom körül kezdett kicsúcsosodni, amikor már társasági életre vágytam, és eljutottam oda, hogy elfogadtam volna más szakemberek véleményét is. Ha most visszamehetnék az időben ugyanígy a teniszt választanám, de tanulva a kapcsolatunk romlásából, a fájdalmas problémákból, egy ponton bevonnék apu mellé egy másik szakembert, hogy megmaradjon az apa-lánya kapcsolat.

De önöknél megmaradt a jó viszony? Már csak azért kérdezem, mert mostanság Bacsinszky Tímeáék esetével van tele a sajtó, aki elég negatívan nyilatkozik az egykor őt edző édesapjáról.

Abszolút. Mi azért tudtuk ezt kezelni. Nem tagadom, volt időszak, amikor nálunk is voltak mosolyszünetek. Néha az én hibámból, néha az övéből. Nálunk közel nincs ilyen probléma. Bacsinszkyék esetét nagyon sajnálom, az apukája itt él Magyarországon, és nagyon fájóan beszél erről az egészről.

 Mi viszont nem tudunk fájóan beszélni 1983-ról és Perugiáról, ami, ha jól gondolom, első nagy sikerének színhelye.

 Perugia előtt győztem még nem WTA tornákon is, melyek közül páron azért meglepetés volt számunkra a diadal. Ami Olaszországban történt az kész csoda. Hogy én tizenegy játékot veszítettem az egész torna alatt, az fantasztikus. Apu arra tanított, hogy bármilyen is a tábla, mindig a következő ellenfélre koncentráljak, soha nem szálltunk el magunktól. Mindig tiszteltük az ellenfelet, hisz bárkinek lehet jó vagy rossz napja, és akkor már nagyot kell küzdeni egy-egy győzelemért. Perugiában a döntő előtt a rendező viccesen kérte, hogy ha lehet most ne 35 perc alatt nyerjem meg a mérkőzést. Ehhez képest 6-0, 6-1 lett a vége. Elnézést is kértem tőle, és szóltam, hogy ha kell akkor játszom egy bemutatót valakivel, csak, hogy maradjon még a közönség. Remek formában voltam akkor, és gyorsan jött a berobbanásom az élvonalba. Az év végén meg is kaptam a Most Improved Player of the Year díjat (a legtöbbet fejlődő játékos díja). Ez olyasmi, mint a filmeseknél az Oscar-díj.

A teljes beszélgetés itt hallgatható meg

 Mit tart a legnagyobb sikerének?

 Mindenki azt várja, hogy a Roland Garros páros győzelmet mondom. Igen, tulajdonképpen egy teniszezőnek a Grand Slam győzelem a legnagyobb vágya, nekem ez sikerült párosban Navratilovával. De nem feltétlenül ez az, aminek a legjobban örülök, hanem mondjuk inkább a már említett Italian Open, vagy éppen Indianapolis. Sosem gondoltam, hogy párosban fogok Grand Slamet nyerni. Én egyéni játékos voltam, sosem a párosra készültünk, az csak egy kiegészítő edzés és tanulás volt, amivel az volt a cél, hogy olyan impulzusokat kapjak, melyeket az egyéni meccseken kamatoztatni tudok. Jobban örültem volna, ha így tudok elérni egy Grand Slam győzelmet.

A 86-os franciaországi diadal utáni évben jött egy súlyos boka, majd váll sérülés, és húsz hónap kihagyás. Akkor benne volt a pakliban az is, hogy fiatalon véget ér a pályafutása?

Rengeteget bajlódtunk a sérült bokámmal. Orvosról-orvosra jártunk, aztán végülis egy svájci szakembernél kötöttünk ki. Ő garantálta, hogy járni és sportolni is fogok tudni, csak azt nem látta előre, hogy mennyire fogja bírni a terhelést a lábam. Nagyon el voltam keseredve. A bokám miatt kilenc hónapot kellett kihagyni, de a rehabilitáció alatt nem lehetett engem leállítani, újra a top 10-be akartam kerülni, és megsérült a vállam. Túlterheltem, az önfejűségem vitt előre. Ekkor jött egy vállműtét és a már említett húsz hónap. Mégis az önfejűségem és az akaratomnak köszönhetem, hogy 89-ben az év visszatérőjeként bekerültem a legjobb 25 közé a világranglistán. Ha visszagondolok, ennek sem örültem igazán. Mai fejjel, bölcsebb rálátásommal a világra és a teniszre, azt gondolom, hogy sokkal jobban kellett volna magamat szeretni. Akkor jött egy generációváltás- Steffi Graf, Sabatini, Seles- ők gyorsabb teniszt és új stílust hoztak magukkal. Velük már nem tudtam versenyezni, de én mégis a legjobb 10-et akartam elérni. Pedig talán a top 25 volt a maximum. Ma mennyire örülnénk, ha lenne ilyen magasan rangsorolt játékosunk.

 Mit gondol, ha nincs ez a sérülés hogyan szerepelt volna?

Ezt már nagyon nehéz megítélni. Azt gondolom, hogy jó ideig benne lettem volna a legjobbak között. A kitartás, és a céltudatosság nagyon erős volt bennem, szerettem dolgozni. Így sincs semmi problémám a karrieremmel. Amit megváltoztatnék az az, hogy sokkal jobban értékelném a sikereimet- például azt, hogy a műtétem után még 98-ig tudtam játszani.

 A hétvégén Babos Timi párosban megnyerte az Italian Opent, amivel idén már harmadik tornáját nyerte partnerével. Mit érhet, érhetnek el a Roland Garroson?

Timiben sok van, rendkívül szorgalmas. Nagyon szeretne egyéniben a legjobb ötven környékére kerülni. Ez nála agyban dől el, szerintem jobban hinnie kéne magában. Annak nagyon örülök, hogy párosban így megtalálták egymást Mladenoviccsal. Két éve majd minden versenyen más partnerrel kellett játszania. Most bennük van, hogy meg tudják nyerni a Roland Garrost, tavaly Wimbledonban is nagyon közel voltak a győzelemhez. Jó lenne, ha szerencse is segítene nekik.

11148214_966167440090256_6513244939083903256_n

 A férfiak között Fucsovics Márton a legelőkelőbb helyen rangsorolt magyar. Huszonhárom évesen 150-en kívül van. Az, hogy az élmezőnyben egyre több a harmincon túli játékos, egyúttal azt is jelenti, hogy a berobbanás is tolódik? Régebben azért aki valóban tehetséges volt, az ennyi idősen már előrébb járt…

 Nem mindenki érik be hamar. Lehet, hogy akiben ott van a plusz, az már fiatalon is sok olyan tulajdonsággal rendelkezik, ami kell ahhoz, hogy hamar a legjobbak közé kerüljön. Ugyanakkor nem szabad elhajtani a picit későn érő tehetségeket. Néha “elkalandoznak”, hiába próbáljuk jó útra terelni őket. Ezek a játékosok saját magukon fogják megtapasztalni a rosszat. Kell is nekik a pofon, hogy utána helyre billenjenek. Marcit is ilyen típusnak gondolom. Ő szeret, szeretett élni is a sport mellett. Nem tudom mennyire hitte el magában, hogy oda tud érni a legjobbak közé. A vágy ott volt, de hogy tett-e érte valamit minden nap, nem csak egyszer egyszer…  Ez a sport, de az összes többi sem arról szól, hogy 365 napból elmondom 360-szor, hogy nagyon akarok, és mindent megteszek. Nem a szavak, hanem a tények és a cselekvés a legfontosabbak. Akkor, amikor odakerülök a pályára, meg is kell tenni mindent a sikerért. Marci is olyan típus, aki sokszor a tehetségével nyert meg versenyeket, de az ATP tornákon már nem volt kérdés, hogy az ellenfelek akarnak-e vagy sem, hogy megtesznek-e mindent a győzelemért. Ez az eredményekben is megmutatkozik.

 Ha megnézzük mondjuk csak a közeli Csehországot vagy Szlovákiát, ők rengeteg topjátékost tudtak kinevelni. De legalább egy van a többi környékbeli nemzetnek is. Mi a baj a magyar tenisszel?

 Nem azt látom, hogy tehetség hiányban szenvedünk. Tele vagyunk jobbnál jobb fiatal játékossal. Csak ők “út közben elvesznek”. Miért? 16-18 éves korban dől el, hogy milyen keretek között és mit kell az edzőnek csinálnia a játékossal, hogy meg tudja lépni a lépcsőfokokat. A körülöttünk lévő országokban, vagy Európában már az én időszakomban is le voltak rakva az alapok, állami és nem állami támogatások érkeztek a sportba, remek klubok és edzői gárda alakult ki, meg van a kellő infrastruktúra. Így ott a szegényebb családok tehetséges gyerekeit sem kellett elhajtani a kluboktól, hanem szponzorokat szereztek melléjük. Ott már üzletté vált az egész. Invesztáltak játékosokba, mert látták bennük a jövők. Aztán előbb-utóbb, ha 50 játékosba teszek pénzt, akkor ha egy kettőnek sikerül befutni, akkor újra megalapozom 50 másik támogatását. Enélkül nálunk sem lesznek eredmények. Bár most, kiemelt sportágként, jóval több pénz áramlik a teniszbe, mint eddig, még mindig az út elején járunk.

Temesvári Andrea: A családomért és a teniszért élek” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s