Nyáron már megegyeztünk, hogy a Magyar Lelátónak hosszabb interjút ad Egervári Sándor. Az egykori szövetségi kapitány akkor az utolsó pillanatban visszamondta a beszélgetést, ám most már örömmel állt rendelkezésünkre. Őszintén értékelte kapitányi időszakát, a magyar futballt, a lehetőségeit, de szívesen beszélt Dárdai Pálról is.
Miután 20l3 őszén lemondott a szövetségi kapitány posztjáról igen keveset hallhattunk Önről, nemigen nyilatkozott a médiának. Hogy van mostanában, mivel foglalatoskodik az utóbbi időben?
Az életemet két nagy szerelem határozza meg a család és a futball, és most a családra jut sokkal több idő. Mivel már elkezdtem a 60-as éveket, ez a családom előnyére válik. Ettől függetlenül foglalkozok a futballal is, pontosabban Pomázon, ahol születtem és élek a mai napig, az energiám egy részét az itteni focisulinkba fektetem.
Ha jól tudom az ősz folyamán felkereste Önt a Szombathelyi Haladás vezetősége, hogy legyen Artner Tamár utódja a csapatnál. Miért utasította vissza ezt a lehetőséget?
Én még várok egy nagyobb kihívásra, egészen biztos vagyok benne, hogy tudnék még segíteni. Vannak olyan szempontok, amiket nem hagyok figyelmen kívül, pl. bajnokság közben nem szívesen vennék át csapatot, egy komoly szakember ilyenkor azért nem vállal munkát, kevés lehetősége van a változtatásokra, begyakorlásokra.
Tehát jelenleg inkább a pomázi futballéletben próbálna segíteni?
Ezt mondhatjuk kényszerpályának is, de azért ez nem igaz, hiszen egy igazi lokálpatrióta vagyok és az elmúlt évtizedekben nagyon sok segítséget adtam a helyi futballnak. Közel 300 gyerekkel foglalkozunk, ez egy igazán örömteli munka számomra. Az igazi profi megmérettetés kapcsán pedig még várok egy olyan feladatra, ami méltó befejezése lehet a pályafutásomnak.
Egy kicsit térjünk át a múltra, tekerjük vissza az időt egészen az 1970-es évekig mikor Ön még a hosszú edzői pályafutása előtt profi futballista volt, többek között játszott a Honvédban, MTK-ban, de megfordult Szegeden is. Hogyan emlékszik vissza játékos karrierjére?
Összességében mindhárom közösségben nagyon jól éreztem magam. Sikeresek is voltunk, pl. az MTK-val elértünk egy harmadik helyet is. Nagyon gyorsan elteltek azok az idők. Talán az volt a gondtalanabb része a pályafutásomnak, hiszen közben már elkezdtem pályaedzőként dolgozni és szép lassan beleszoktattam magam a felelősségbe, az már egy nehezebb feladat volt. Játékosként mindig is a közösségek miatt éreztem jól magamat. Mind a Honvédban, mind az MTK-ban olyan barátokra leltem, akikkel ha ma találkozunk, őszintén tudunk örülni egymásnak. Nagyszerű élmények kötöttek minket össze a pályán és a mérkőzések után is. Ez a közösségteremtő futball olyan erővel bírt, amiből még évtizedekkel később is tud táplálkozni az ember.
Profi futballistaként már tudatosan készült az edzői karrierre?
Igen így történt, hiszen nagyszerű edzőim voltak és tőlük nagyon jó mintát kaptam mind emberileg, mind szakmailag. Mikor az MTK játékosa voltam, már folyamatosan jártam a TF szakedzői szakára, sőt a menedzseri szakot is elvégeztem. Tehát mikor befejeztem a játékos pályafutásomat, már képzett szakedző voltam. Az idő tájt azért hezitáltam, hogy vezetői, vagy edzői oldalon álljak, de nagyon hamar eldőlt, hogy nekem a pálya, az öltöző a fontosabb, az íróasztalnál.
Mi volt az a pont, mikor eldöntötte, hogy inkább az edzői karriert választja?
Ezt nehéz megmondani, hiszen igazából mindig is irtóztam az irodától, az íróasztaltól, én az öltözőben sokkal jobban éreztem magam. A pálya, az öltöző, a gyúrószoba illatait sokkal közelebb éreztem magamhoz, mint az irodai szagokat.
A 80-as évek elején pedig elkezdődött a hosszú edzői pályafutása, ahol eleinte pályaedzőként, másodedzőként tevékenykedett számos klubnál, később pedig sikereket ért el jó néhány klubbal, mint pl. a BVSC, MTK, Dunaferr, Győr. Hogyan emlékszik vissza klubedzői időszakára?
Pályaedzőként bajnoki címet nyertünk a Honvéddal, utána kerültem a BVSC élére, mint vezetőedző, ahol a harmadik évben, már majdnem bajnokok is lettünk, de a Fradi végül megelőzött minket. A Magyar Kupában is a döntőt buktuk el, így lettünk ezüstérmesek. Ez egy nagyon jó bemutatkozás volt az NB1-ben, ezt követően folyamatosan kaptam a meghívásokat. Így kerültem az MTK-ba, és 19 pont előnnyel nyertük meg a bajnokságot, amit azóta se tudtak ilyen magabiztossággal megismételni. Érdekes módon nem hosszabbították meg a szerződésemet, így kerültem át a Dunaferrhez, aztán a Dunaferrel vertünk 16 pontot arra az MTK-ra, ami korábban bajnok volt. Nagyon látványos, szép eredményeket mutathatok fel és ez nem csak nekem, hanem nagyban köszönhető a közösségeimnek is. Nagyon szépen ívelt fel az edzői karrierem, és ez megerősített abban, hogy amit csinálunk, ahogy a közösséget formáljuk, a szakmai munkát irányítjuk gyümölcsöző lehet, és ennek köszönhetően egyre jobb eredményeket tudtunk elérni.
Mi volt annak az oka, hogy egy kiváló idényt futó MTK-nál nem hosszabbították meg a szerződését? A 19 pontos előny, azért igen biztatóan hangzik..
Az MTK akkori tulajdonosa Várszegi Gábor egy európai középcsapatot álmodott meg, és azt szerette volna kijuttatni a nemzetközi porondra, de ebben az elképzelésben helyettem Henk ten Cate kapott szerepet. Ez végül a Dunaferrnek sikerült, nem pedig az MTK-nak. Néhány év múlva pedig visszahívtak és 2003-ban az MTK-val ismét nyertünk egy bajnokság címet.
2009-ben pedig Ön irányíthatta az U20-as magyar válogatottat az egyiptomi bronzéremig. Ennek a sikernek köszönheti azt, hogy később 2010-ben kinevezték a felnőtt válogatott szövetségi kapitányává?
Azokban az időkben éreztem azt, hogy azok a külföldi edzők, akik megjelentek a magyar labdarúgásban, nem ismerték jól a magyar játékos állományt, a legjobbakat, nem igazán tudták úgy összerakni a válogatottat, ahogy azt én elképzeltem volna. De soha nem utaltam arra, hogy szeretnék szövetségi kapitány lenni, csak éreztem, hogy én talán picivel jobb csapatot tudnék összeállítani. És ehhez kerültem közelebb, mikor az U20-as csapat élére kerültem, ami szintén egy nagyon szép időszaka volt az életemnek. Már akkor ütöttem a dobot, hogy rossz irányba tart a futballunk, hiszen a tehetséges fiataljaink kevés lehetőséget kaptak az NB1-ben, és a másod-, harmadrangú légiósok nem fognak tudni segíteni a mi futballunkon. Én láttam a perspektívát és lehetőséget, hogy hova lehetne jutni, sőt azt is láttam, hogy kik azok a fiatal tehetségek, akik bátran ostromolhatják a felnőtt válogatott kapuját. Aztán Csányi Sándor volt az, aki felkért arra a feladatra, hogy irányítsam a felnőtt válogatottat. A tapasztalatom, eredményeim alapján úgy gondoltam, hogy képes lehetek eredményesen megoldani a feladatom, és úgy éreztem, hogy tudnék jobbat nyújtani, mint a külföldről érkezők edzők.
Miben látja az U20-as bronzérmes korosztály sikerességét? Mitől volt jó az a csapat?
Én az utolsó pillanatban kerültem oda, és csak háromszor három napos összetartáson vehettünk részt együtt. Both Józsira tudtam igazából támaszkodni, ő volt az, aki ezt a generációt kiválasztotta, pallérozta. Nekem csak kicsit ki kell nyitni ezek a fiúkat, és nagy örömömre sikerült megtalálnom a kulcsot néhány játékoshoz. Így egyre ütőképesebbek tudtunk lenni, és egy nem várt nagy sikert értünk el.
Mi lehet annak az oka, hogy az U20-asok sikeres keretéből, hiába kerültek be a felnőtt válogatottba néhányan, mégsem sikerült egy olyan csapatot alkotni, ami nagy sikereket ért volna el?
A korábbi eredmények nemcsak az előző szövetségi kapitányok hibájából történt. Egy bizonyos korosztály versenyeztetése kapcsán kiderült, hogy ők az európai középszintet nem tudják megütni. Ezért mi elég bátran belenyúltunk a keret kialakításába, és az első évben kb. 8-9 fiatal játékost áthoztunk, akik egyre inkább helyet követeltek maguknak. Ez alapvetően nem volt rossz, csak idő kellett volna. Másrészt azt a nagy hibát elkövette a magyar labdarúgás, hogy a legjobb magyar játékosok egyéni menedzselését nem tudta megoldani. Az, hogy félévről félévre új csapatba mennek pl. Koman Vladimir, Németh Krisztián és a többiek, nem lettek jobb játékosok, inkább csak megrekedtek, leginkább 20-25 perceket játszottak a külföldi klubjaikban. Igazából azok, akik visszajöttek az NB1-be és folyamatosan játszanak, sokkal jobban tudnak játszani a képességeiknek megfelelő szinten, mintha külföldöm fociznának meccsenként 5-10 percet. Ezt meg kellett volna oldani, és én ezt a problémát jeleztem is annak idején az elnökségnek. Úgy látom, rövidtávon még mindig ez lenne a megoldás Dárdai Pali számára is, és bizakodva látom, hogy egyre több játékos jön haza. És ha a magyar labdarúgás képes lesz ezeket a játékosokat hazahozni, akkor hiszem, hogy egy ennél is ütőképesebb válogatott is kialakulhat majd.
Ön 3 évet töltött el a felnőtt válogatott kapitányaként, és ez alatt érte el történelme során a legjobb FIFA-helyezést a nemzeti csapat, a statisztikák alapján az elmúlt 25 évben Ön volt a legsikeresebb szövetségi kapitány, viszont a románok elleni 3-0ás és a hollandok elleni 8-1es történelmi vereség csúfos véget vetett a kapitányságának. Hogy értékeli ezt a 3 évet?
Ez az időszak alapvetően a sikerről szólt. De igazából nem a mutatók a fontosak, hanem az, hogy egyaránt harmadikok lettünk az Európa- és világbajnoki selejtezőn, és az utolsó pillanatig sanszunk volt a második helyet elérni. Az, hogy a negyedik kalapból először a harmadik, majd a második kalapba tudtuk verekedni magunkat, és most innen tudunk küzdeni az európai porondra való kijutásra, azt gondolom, hogy ez a legfontosabb eredmény, a csapat folyamatosan lépkedett előre. Voltak látványos mérkőzéseink, volt ez a két szörnyű őszi meccs a sajnos a kevésbé jól felkészült, 10-20 perceket játszó játékosokkal.
A románok elleni 3-0 és a hollandok elleni 8-1et gyakorlatilag véget vetett a szövetségi kapitány karrierjének. Sok támadás érte Önt, mennyi idő kellett, míg ezt feldolgozta?
Azért kellett egy pár hónap, de magammal el tudtam számolni. Ha visszanézünk az eredményekre, a statisztikákra, a törökök, csehek, svédek elleni eredményekre, én azt mondom, hogy az európai középmezőnyhöz kezdett felzárkózni a magyar válogatott, még akkor is, ha közben voltak megtorpanások. Ilyen vereségen keresztülment a spanyol válogatott is, vagy épp a brazilok hazai pályán. Ez a futball sajátossága, nem hiszem, hogy van olyan edző, aki ne szaladt volna bele 5, 6 vagy akár 8 gólba. A fontos, hogy látjuk-e a perspektívát a fiatalokban. Én most is azt mondom, hogy van egy középerős magunk, amivel Dárdai Pali egyre jobban dolgozik. Ő is azt az integráló tevékenységet folytatja, ami arra ösztönzi a játékosokat, hogy egyre jobban kisegítsék egymást a pályán, ami eredményességhez vezet. Bízom benne, hogy ki fogunk tudni jutni az európai porondra.
Valóban azt gondolja, hogy ez a Dárdai Pál vezette válogatott képes kijutni a következő EB-re?
Én mindig féltem, hogy túl nagy elvárásokat fogalmazunk meg a magyar labdarúgókkal, a magyar válogatottal szemben. Tudnunk kell, hogy mit adtunk nekik az elmúlt 20-30 évben. Milyen testnevelés óráik voltak, milyen családi környezetből jöttek, mindent az edző nem tud megoldani. Ha tudtunk nekik adni, akkor elvárhatunk tőlük. Mivel itt élek már 60 éve, látom, hogy mi a hollandhoz, franciához, némethez, spanyolhoz képest kevesebbet adtunk, így érthető módon azt a csúcsteljesítményt, amit a közvélemény elvár, nem várhatjuk el tőlük. A realitás talaján kell maradni, de én hiszem, ha ezek a játékosok folyamatosan, hétről-hétre 90 perceket játszanak, akkor jó állapotban képesek kiharcolni a második helyet is. Szerintem nagyon kevés pont fog dönteni, hogy második, harmadik vagy éppen negyedik lesz-e a magyar válogatott. Én nagyon szurkolok Palinak, aki amúgy a BVSC-ben játékosom is volt.
Tudja már, hogy mit fog hozni a jövője, gondolkodott azon, hogy visszatér, mint vezetőedző?
Persze, éppen most is van egy szövetségi kapitányi lehetőség és az elmúlt évben volt már kettő is, illetve voltak szombathelyi meghívások is. Szeretném méltóképpen befejezni a pályafutásom. Nagy kihívás bármelyik ország szövetségi kapitányának lenni, ilyet természetesen elvállalnék, akár Európán kívül is. De nem vagyok kétségbeesve, mert az elmúlt 40 évemre játékosként és edzőként is nagyon büszke vagyok. Nagyon jó közösségeket ismertem meg, nagyszerű emberekkel volt dolgom, sikerült eredményeket elérni. Tehát nincs rossz érzésem, mikor reggelente a fürdőszobában belenézek a tükörbe. Meg persze ott van a családom, a három csodálatos unokám, a gyerekeim, tehát teljes, boldog életem van, és nem leszek elkeseredve, ha nekem az a megmérettetés a válogatottnál volt az utolsó tevékenységem.
Vető Dániel
Magyar Lelátó Sportmagazin 